Ülök a sarokban egy karosszékben, lábam keresztbe vetve, kezemben egy bögre, finom, gőzölgő teával. Gondolkodom, töröm nem épp friss fejem, mélázok, s azon veszem észre magam, hogy cseppet sem bánnám, ha itt és most - 1 óra múlva talán - ,legördülne a függöny és vége lenne a darabnak, ...

... ennek a színdarabnak.

Merengek a múltban, felidézem mindazt ami szép volt, mindent, amiről kedves emlékeim vannak, és ahogy szaladnak előttem el a pillanatok, csak azt látom, hogy kevés.
Olyan mintha az eleje ködös, kezdet nélküli lenne, a közepe egy nagy zagyvaság, itt-ott apró szösszenetekkel, a vége meg,.. jaj ne,.. a vége egy őrületes álomvilág.

Köd előttem, köd mögöttem, néha egy pici tiszta kép.
És mégis, ahogy a pergő kockákant nézem, mert olyan, szinte lefut a történet, jó emlékezni, és jó érezni azokat a pici dobbanásokat, apró szúrásokat, nagyobb szorításokat, melyeket egy-egy feledhetetlen pillanat indít el.
Szaladjon össze a függöny, mára már elfáradtam.
Firkantson a sors a végére egy rövid, de frappáns befejezést, és záruljon az utolsó fejezet is.
 

Epilógusnak sem kell sok, épp csak egy mondat, hogy ne fárasszuk azokat az olvasókat, akik fáradtak e történet olvasásával. Élt, szenvedéllyel szeretett, s próbált nem rossz lenni. Néha nem sikerült.... néha nem.

Egy mondat zsongott mindig a fejemben, érdekes, hogy soha nem feledtem:

"Holnapra halasztom vágyaim ...", ma nem érek rá foglalkozni veletek, pedig de szerettelek.

Wiseacra - TM idő 10. november 07.

Ismerős mondás, vajon honnan ered.
De ne is ezen elmélkedjünk, hanem valóban csapjunk a lovak közé, mert érdekes útra szántam el magam. Régóta mélázgatok azon, hogy felkeressem az öreget. Megnézzem miképp is teltek azok a csodálatos békeidők, mely a két háború közt annyi szépet és jót hozott.
Vagy nem hozott, csak az idő szépíti meg mindazt, amire emlékeznek?
Talán ez is, és az is. Voltak ott boldog békeidők, de hogy dolgozni, izzadni, a napi betevőt megkeresni kellett, az biztos.

Nem sok energia szükséges ehhez az úthoz, néhányszor 10 évet toljuk arrébb az idő kerekét.
Hoppá, de hogy telik az idő, ez bizony már közel 100 év távlata lehet, valahol ott a 10 -es, 20-es évek tájéka. Pontosabban nem írom le, nem akarom, hogy olyan könnyen ránk ismerjenek az emberek.

Meleg van, szinte égeti a bőröm a nap. Mintha nem is a múltban lennék, hanem napjaink tikkasztó, ózonlyukas nyarai lennének.
Hát itt is volt ilyen anno? Pedig mesélte az öreg, csak én nem akartam elhinni. Volt is, van is, sőt lesz is, ilyen.
A Cserehát dombjainak egyikén landoltam. Készülékem irányítóját zsebrevágtam, bocskoromon a fűzőt meghúztam, hátamra a zeke, vállamra a tarisznya, irány a völgy, ahol piciny patak csobog, nem épp rohan, szinte szárazon verdesi a partját.
Nem említettem még, de utazásainkon igyekszünk korhűen öltözni, s ha lehet minden olyat, ami nem avilági, otthon hagyni. Nem akkori embereknek való ez a sok szerkentyű, nehogy galibát okozzanak nekünk.

A domboldalban egy bátyó, s egy suttyó épp javában kapál. Július van, és mint elébb írtam, kemény, tikkasztó nyarat fogtunk.
Krumpli lesz a föld, szép fejlett, töltögeti, keményen hajtja. Látszik ám, ahogy az inas mellette ugyanúgy, ha nem keményebben. Hajlonganak, s Isten uccse, nem látom, hogy izzadnának. Sötét, naptól cserzett a bőrük, szinte kérges még az arcuk is. Láttátok öregapáinkat, olyan szép magyaros, markáns, ráncos, de erőt s értelmes sugárzik. Mint Mátyásunk furfangos parasztjai, egy sem kevesebb, tán még több egy hajszállal.

Megszólítom az öreget, s lám, nem is öreg, csak annak gondoltam.
"Adjon Isten"

"Fogadj isten"

"Bátyám, megmondaná erre visz-é az út Gágybá."

"Erre há, órányi járásra lesz a falu, csak menjen a völgyben, kövesse a Vasoncát"
"De má'n ha itt van, lassan ebédhez szólítanak, kisinas is mindjárt itt lesz, költse el velünk, ne menjen tovább üres gyomorral"

"Köszönöm szíves invitálását, elfogadnám. Régen ettem jó falusi ebédet."

Beszédünk szó szót követett, s lassan megtudtam, amiért ideérkeztem.
Nem volt rég, tán pár éve, van az már 10-15 is, hogy a falu és a vidék nagyjai, s pár apraja, felül kerekedtek, az óperenciás tengeren is túlra. Világot látni.
Mentek amerikába, hogy a jobb élet reményében, az itthon maradottakon tudjanak segíteni. Sokan megragadtak ott, de még többen végül hazajöttek. Bár kemény volt, mégis sikeres, hosszú volt, de ma már ez se számít. Újra itthon van sok család fője, és ha nem is gazdagon, de tisztességgel, jó módban tudtak megmaradni eleddig. Aztán meg jött a bankcsőd, s vitte, amit hoztunk.
Mesélte a bátyó.
"Kemény volt", mondom én.
"Kemény ez ma is Fiam", mondja Ő, s látom a szemén, hogy komolyan gondolja.
Nem számít mi volt, nem számít, mitől lett, a ma és a jövő fontosabb, s ha azon keseregne, talán meg is halna, de a föld, az eltart, ha az ember hajtja, nap nap után.

"Éhen nem fog halni aki tud dolgozni. Ugye Fiam!" "Nem ismerlek valahonnan?"
"Nem hiszem Bátyám, új fiú vagyok itt még"

Ittunk az ebédre, friss vizet.
Szalonna volt, meg fehér kenyér, kis kolbász.
Disznót tart a magyar paraszt, ez az éléskamrája. Mindent megad. Csak tudni kell előre nézni, s jól gazdálkodni. Akkor nem lesz hiba.

Milyen igaz. Nézz előre, tisztességgel, munkával, s nem lesz hiba.

Öregapám volt, s talán nagyapám, ki ott, akkor épp a földet művelte. Keményen, nem izzadva.

Reménnyel.

Wiseacre járt valahol TM idő 10. október 24-én

Megint úton, ki tudja hányadik ébredés ez, pedig megfogadtam, holnap már nem kelek fel, fekve élvezem a semmit.
Megint itt ülök gépemben, s töröm fejem, miért is oda megyek, ahová szívem húz vissza. Nyugodt pillanataimban, fiatal, bohó órák, napok, hónapok mögé bújva, megnyugvást keresek, azt hiszem, ez az oka.

Nem megyek messzire, de előző kiruccanásomhoz képest kétszer annyi időre, mégis itt van ez a közel-távoli múltban, alig 20 év távlata.

Már lassan megszokom az ózon illatát, ahogy fanyarul, szúrósan kúszik orromba, s utolsót zörren ez a masina a hátsóm alatt, mikor kiszállok belőle.

Hajnalodik. Finoman kúszik fel a nap az égre, épp csak apró sugár pászma borítja a hegytetőt, de már a pirkadat szegéje megérinti a felhőt. Ó, de költői, azt hiszem, ez a gondolat pont illet a látványhoz.
Előttem bandukolok, ha épp nem sietősek már a lépteim, megyek a munkába. Követem magam, csendben, s figyelem miképp osonok el a kerítések mentén.

Korán kelek, sok-sok ember várja munkám eredményét, hogy a reggeli hírek elérjen hozzájuk.
Fél hat, beérek az elosztóba, a társaim már ott örömködnek, ugratják egymást, s engem, ki így, ki úgy készül a napi rutinra. Tucat táskák, vagy saját kézzel vart szütyők. Ebben hordjuk ki a hírlapot, a folyóiratot.
A kiosztó átadja a körzetem csomagját. Ellenőrzöm, nehogy hiányozzon, mert akkor nekem kell kifizetni. Szépen sorba rendezem, ahogy illik, hogy gyorsan hibátlanul kerüljenek a lapok a tulajdonosaikhoz.
Elindulok. Busz zötyög alattam, átszállok a domb alján, s visz ki a külvárosba, kertvárosi részre. Van egy dombocskám, kétszer mászom majd meg, s mikor már lefelé jövök, szinte üres lesz a táska.
Itt egy kedves szó, ott csak a koppanó újság, amott egy „roti kedvessége”.
Gondolataim közben szabadon szárnyalnak, hiszen rutin kézbesíteni, semmi nehézség.

Bevallom, életem egyik legkedvesebb hónapjai voltak. Naponta a friss reggeli levegőn, a hét hat napján kint róni az utat, ha esik, ha fúj, de az újságnak ott kell lennie. Rengeteg kedves emberrel találkoztam, s be kell látnom, óriási nyereség volt, ismerkedni, beszélgetni, egy kedves szót váltani sok időssel, olykor fiatallal.

Messziről figyelem magam. Nem az vagyok még aki ma, de már a csírája ott van. Emlékszem a fordulatokra, mik voltak azok a pontok, melyek megkeményítettek, megerősítettek. Ez is egy volt a pár közül, nem is kevéske.

Boldog voltam akkor, tele új tűzzel, tettrekészséggel, erővel. De fiatal is voltam, még előttem állt jó pár olyan év, ami formált, edzett, lefaragta a felesleget, s szebb ruhát varrt.
Remélem, igazán remélem.

Wiseacre jegyzetelt, önfeledten, emlékezve TM idő 10. október 17.

Időgépem most saját céljaimra fogom használni.
Önző vagyok, tudom. Most akarom, csak nekem, senki másnak. Elmenni egy távoli, ismerős helyre, bújó napsütésbe, csendben osonó közelgő ébredésre.
Talán csak álom volt, most megláthatom újra.
   Megbújni egy fa mögött, nézni, mint köszönt be a hajnal, érezni a hűs szellő fuvallatát, s súlyos csenddel adózni egy csodának.
Nem fogom megérteni ma sem, mégis el kell mennem és újra érezni, amit akkor és ott elhagytam. Ne mondja szívem, "Te vagy a hibás", ne mondja eszem, "holnap jobb lesz nélküle". Mennem kell, utoljára látni, s tudni, hogy Ő volt az, akit nekem rendelt az ég.

Halk szólamok futnak a hangszóróban, érzem, lüktet bennem a vér, úszom a magány felhőjén, s mikor megérkezek, őrült kéjjel robban szívem.

Ott áll! Vár!
Engem vár… S lám,.. sűrű, épp csak nem sietős lépteimmel érkezem,..
Lesem magunkat, s szemérmesen lehunyom szemem, nem akarom látni, ahogy remegő ajkam szólítja, s finom csókkal válaszol … itt vagyok Veled, Te buta.
Kéz a kézbe, elindulnak lassan, nesztelen osonnak a fák alatt, mint két szerelmes madárka. De mit beszélek, azok voltunk, ősz volt, és szín kavalkáddal borított mindent a természet, lábaink alatt szőnyeg, fejünk felett a végtelen. Olyan boldog volt a pillanat, olyan felhőtlen.

Mennem kell.

Ez az érzés nem ereszt, nem enged el, így most én szakítok vele.
Ma is Őt szeretem, ezt érzem, itt bent, egészen.

Biztos, hogy soha Nem Feledem.

Wiseacre jegyezte le emlékeit Tm idő 10. október 16.

Húzódik le az árhullám a Hernádról, Sajóról, elindultak hazafelé a katonák, rendőrök. Végre megpihenhetnek kicsit mindazok, akik állták a sarat a gátakon, éjt nappallá téve.

Az árvízvédelem eredendően nem olcsó, de hosszú távon kifizetődő befektetés lenne. Fontos volt mindig a magyarnak, óriási termőterületeket tudtunk mentesíteni a gátrendszer által. Európában is közismert, a magyar erőfeszítés, ilyen mértékű árvízvédelem, vízvédelem, csak Hollandiában jött létre.
A baj többszörös. Részben az elkészített vízvédelmi rendszert rendesen karban kell tartani. Részben némileg változik az éghajlatunk, nem lehetetlen, hogy a szélsőséges jelleg már annak köszönhető. És részben az ember is bekavar, hiszen a megváltozott tájhasználat miatt, az árterek nem egészen úgy működnek, ahogyan kellene.
Sokba fog kerülni ez az árvíz az országnak, ez biztos. Nehéz lenne most összeszámolni, de ne legyenek illúzióink.

Először is, az árvíz közvetlen hatásai, amikor jelentkezett. A védelem során mozgósított egységek, az emberek, a gépek, a lerombolt műtárgyak, a munkaeszközök, étkezés, ezek mind-mind pénzbe kerülnek. Valahol biztosítani kellett ezeknek a forrását, ez a szokásos tartalékból hiányozni fog. Nem vitatom persze, hogy szükséges volt, hiszen még nagyobb bajtól óvhatta meg a gyors reagálás az országot.

Másodszor, az árvíz levonulása után a helyreállítás. Nem lesz kevés összeg. Vissza kell építeni a megrongálódott töltéseket, meg kell erősíteni, ahol meggyengült (vagy át kell építeni), az utakat, csatornákat ki kell tisztítani, fertőtleníteni kell a környezetet. Rengeteg munkaóra, sok anyag.

Harmadszor, a megrongálódott épületek, gazdaságok kártérítése. Természetesen, azok az emberek, társaságok, akiknek van biztosítása, valamivel nyugodtabbak lehetnek, hogy majd fizet a biztosító. Kérdés, mire kötötték, milyen összegig? Kérdés, hogy a biztosítók mennyire bírják majd az iramot, mennyire bírják majd a kártérítések összegét?
Itt komoly igények merülhetnek fel. A vállalkozásoknak nyílván volt biztosításuk. Miskolc keleti kapujában több nagy áruházlánc úszott el, nekik lesz mit téríteni, de ott voltak autókereskedések, építőanyag-kereskedések. És nem csak Miskolcon, hanem a környező falvakban. Rengeteg ház dőlt össze.
Ott van az is, akiknek nem volt biztosításuk, velük mi lesz? Nekik az állam fog segíteni? Valahol ugyanis kell lakniuk.

Sokba fog ez kerülni, mindenkinek. Nem panaszképpen mondom, csak készüljünk fel erre, mert bár nem érintett mindenkit az ár, de egy csónakban evezünk, ez a magyar közösség, együtt kell boldogulnunk.
 

Wiseacre