Megint úton, ki tudja hányadik ébredés ez, pedig megfogadtam, holnap már nem kelek fel, fekve élvezem a semmit.
Megint itt ülök gépemben, s töröm fejem, miért is oda megyek, ahová szívem húz vissza. Nyugodt pillanataimban, fiatal, bohó órák, napok, hónapok mögé bújva, megnyugvást keresek, azt hiszem, ez az oka.

Nem megyek messzire, de előző kiruccanásomhoz képest kétszer annyi időre, mégis itt van ez a közel-távoli múltban, alig 20 év távlata.

Már lassan megszokom az ózon illatát, ahogy fanyarul, szúrósan kúszik orromba, s utolsót zörren ez a masina a hátsóm alatt, mikor kiszállok belőle.

Hajnalodik. Finoman kúszik fel a nap az égre, épp csak apró sugár pászma borítja a hegytetőt, de már a pirkadat szegéje megérinti a felhőt. Ó, de költői, azt hiszem, ez a gondolat pont illet a látványhoz.
Előttem bandukolok, ha épp nem sietősek már a lépteim, megyek a munkába. Követem magam, csendben, s figyelem miképp osonok el a kerítések mentén.

Korán kelek, sok-sok ember várja munkám eredményét, hogy a reggeli hírek elérjen hozzájuk.
Fél hat, beérek az elosztóba, a társaim már ott örömködnek, ugratják egymást, s engem, ki így, ki úgy készül a napi rutinra. Tucat táskák, vagy saját kézzel vart szütyők. Ebben hordjuk ki a hírlapot, a folyóiratot.
A kiosztó átadja a körzetem csomagját. Ellenőrzöm, nehogy hiányozzon, mert akkor nekem kell kifizetni. Szépen sorba rendezem, ahogy illik, hogy gyorsan hibátlanul kerüljenek a lapok a tulajdonosaikhoz.
Elindulok. Busz zötyög alattam, átszállok a domb alján, s visz ki a külvárosba, kertvárosi részre. Van egy dombocskám, kétszer mászom majd meg, s mikor már lefelé jövök, szinte üres lesz a táska.
Itt egy kedves szó, ott csak a koppanó újság, amott egy „roti kedvessége”.
Gondolataim közben szabadon szárnyalnak, hiszen rutin kézbesíteni, semmi nehézség.

Bevallom, életem egyik legkedvesebb hónapjai voltak. Naponta a friss reggeli levegőn, a hét hat napján kint róni az utat, ha esik, ha fúj, de az újságnak ott kell lennie. Rengeteg kedves emberrel találkoztam, s be kell látnom, óriási nyereség volt, ismerkedni, beszélgetni, egy kedves szót váltani sok időssel, olykor fiatallal.

Messziről figyelem magam. Nem az vagyok még aki ma, de már a csírája ott van. Emlékszem a fordulatokra, mik voltak azok a pontok, melyek megkeményítettek, megerősítettek. Ez is egy volt a pár közül, nem is kevéske.

Boldog voltam akkor, tele új tűzzel, tettrekészséggel, erővel. De fiatal is voltam, még előttem állt jó pár olyan év, ami formált, edzett, lefaragta a felesleget, s szebb ruhát varrt.
Remélem, igazán remélem.

Wiseacre jegyzetelt, önfeledten, emlékezve TM idő 10. október 17.