Ülök a sarokban egy karosszékben, lábam keresztbe vetve, kezemben egy bögre, finom, gőzölgő teával. Gondolkodom, töröm nem épp friss fejem, mélázok, s azon veszem észre magam, hogy cseppet sem bánnám, ha itt és most - 1 óra múlva talán - ,legördülne a függöny és vége lenne a darabnak, ...

... ennek a színdarabnak.

Merengek a múltban, felidézem mindazt ami szép volt, mindent, amiről kedves emlékeim vannak, és ahogy szaladnak előttem el a pillanatok, csak azt látom, hogy kevés.
Olyan mintha az eleje ködös, kezdet nélküli lenne, a közepe egy nagy zagyvaság, itt-ott apró szösszenetekkel, a vége meg,.. jaj ne,.. a vége egy őrületes álomvilág.

Köd előttem, köd mögöttem, néha egy pici tiszta kép.
És mégis, ahogy a pergő kockákant nézem, mert olyan, szinte lefut a történet, jó emlékezni, és jó érezni azokat a pici dobbanásokat, apró szúrásokat, nagyobb szorításokat, melyeket egy-egy feledhetetlen pillanat indít el.
Szaladjon össze a függöny, mára már elfáradtam.
Firkantson a sors a végére egy rövid, de frappáns befejezést, és záruljon az utolsó fejezet is.
 

Epilógusnak sem kell sok, épp csak egy mondat, hogy ne fárasszuk azokat az olvasókat, akik fáradtak e történet olvasásával. Élt, szenvedéllyel szeretett, s próbált nem rossz lenni. Néha nem sikerült.... néha nem.

Egy mondat zsongott mindig a fejemben, érdekes, hogy soha nem feledtem:

"Holnapra halasztom vágyaim ...", ma nem érek rá foglalkozni veletek, pedig de szerettelek.

Wiseacra - TM idő 10. november 07.