Ismerős mondás, vajon honnan ered.
De ne is ezen elmélkedjünk, hanem valóban csapjunk a lovak közé, mert érdekes útra szántam el magam. Régóta mélázgatok azon, hogy felkeressem az öreget. Megnézzem miképp is teltek azok a csodálatos békeidők, mely a két háború közt annyi szépet és jót hozott.
Vagy nem hozott, csak az idő szépíti meg mindazt, amire emlékeznek?
Talán ez is, és az is. Voltak ott boldog békeidők, de hogy dolgozni, izzadni, a napi betevőt megkeresni kellett, az biztos.

Nem sok energia szükséges ehhez az úthoz, néhányszor 10 évet toljuk arrébb az idő kerekét.
Hoppá, de hogy telik az idő, ez bizony már közel 100 év távlata lehet, valahol ott a 10 -es, 20-es évek tájéka. Pontosabban nem írom le, nem akarom, hogy olyan könnyen ránk ismerjenek az emberek.

Meleg van, szinte égeti a bőröm a nap. Mintha nem is a múltban lennék, hanem napjaink tikkasztó, ózonlyukas nyarai lennének.
Hát itt is volt ilyen anno? Pedig mesélte az öreg, csak én nem akartam elhinni. Volt is, van is, sőt lesz is, ilyen.
A Cserehát dombjainak egyikén landoltam. Készülékem irányítóját zsebrevágtam, bocskoromon a fűzőt meghúztam, hátamra a zeke, vállamra a tarisznya, irány a völgy, ahol piciny patak csobog, nem épp rohan, szinte szárazon verdesi a partját.
Nem említettem még, de utazásainkon igyekszünk korhűen öltözni, s ha lehet minden olyat, ami nem avilági, otthon hagyni. Nem akkori embereknek való ez a sok szerkentyű, nehogy galibát okozzanak nekünk.

A domboldalban egy bátyó, s egy suttyó épp javában kapál. Július van, és mint elébb írtam, kemény, tikkasztó nyarat fogtunk.
Krumpli lesz a föld, szép fejlett, töltögeti, keményen hajtja. Látszik ám, ahogy az inas mellette ugyanúgy, ha nem keményebben. Hajlonganak, s Isten uccse, nem látom, hogy izzadnának. Sötét, naptól cserzett a bőrük, szinte kérges még az arcuk is. Láttátok öregapáinkat, olyan szép magyaros, markáns, ráncos, de erőt s értelmes sugárzik. Mint Mátyásunk furfangos parasztjai, egy sem kevesebb, tán még több egy hajszállal.

Megszólítom az öreget, s lám, nem is öreg, csak annak gondoltam.
"Adjon Isten"

"Fogadj isten"

"Bátyám, megmondaná erre visz-é az út Gágybá."

"Erre há, órányi járásra lesz a falu, csak menjen a völgyben, kövesse a Vasoncát"
"De má'n ha itt van, lassan ebédhez szólítanak, kisinas is mindjárt itt lesz, költse el velünk, ne menjen tovább üres gyomorral"

"Köszönöm szíves invitálását, elfogadnám. Régen ettem jó falusi ebédet."

Beszédünk szó szót követett, s lassan megtudtam, amiért ideérkeztem.
Nem volt rég, tán pár éve, van az már 10-15 is, hogy a falu és a vidék nagyjai, s pár apraja, felül kerekedtek, az óperenciás tengeren is túlra. Világot látni.
Mentek amerikába, hogy a jobb élet reményében, az itthon maradottakon tudjanak segíteni. Sokan megragadtak ott, de még többen végül hazajöttek. Bár kemény volt, mégis sikeres, hosszú volt, de ma már ez se számít. Újra itthon van sok család fője, és ha nem is gazdagon, de tisztességgel, jó módban tudtak megmaradni eleddig. Aztán meg jött a bankcsőd, s vitte, amit hoztunk.
Mesélte a bátyó.
"Kemény volt", mondom én.
"Kemény ez ma is Fiam", mondja Ő, s látom a szemén, hogy komolyan gondolja.
Nem számít mi volt, nem számít, mitől lett, a ma és a jövő fontosabb, s ha azon keseregne, talán meg is halna, de a föld, az eltart, ha az ember hajtja, nap nap után.

"Éhen nem fog halni aki tud dolgozni. Ugye Fiam!" "Nem ismerlek valahonnan?"
"Nem hiszem Bátyám, új fiú vagyok itt még"

Ittunk az ebédre, friss vizet.
Szalonna volt, meg fehér kenyér, kis kolbász.
Disznót tart a magyar paraszt, ez az éléskamrája. Mindent megad. Csak tudni kell előre nézni, s jól gazdálkodni. Akkor nem lesz hiba.

Milyen igaz. Nézz előre, tisztességgel, munkával, s nem lesz hiba.

Öregapám volt, s talán nagyapám, ki ott, akkor épp a földet művelte. Keményen, nem izzadva.

Reménnyel.

Wiseacre járt valahol TM idő 10. október 24-én